06 ~ Töltött fegyver

Sziasztok :D

Ismételten sajnálom a sok késést, bár remélem, megérte várni :) Én nagyon meg vagyok elégedve ezzel a résszel, imádtam írni. Azt hiszem, ez az eddigi kedvencem, és sokáig még így is marad :) A 18 - as rész sajnos elmaradt, vagyis ott van, csak nem részletezem, ugyanis azt a nyamvadt szót olyan jó befejezésnek gondoltam, hogy nem volt szívem elrontani és tovább írni :D De ne aggódjatok, lesz részetes is, csak majd kicsit később. Most tényleg nem gondoltam odaillőnek, hogy azt még odaírjam, remélem, nem haragszotok nagyon :)

Nemsokára fogom hozni a kritikákat is annak a három bloggernek, akik kihasználták a lehetőséget, hogy Tőlem, a Mindenható Tökéletességtől kérjenek véleményt XDDD 

Na nem húzom az időt, kellemes olvasást, sziasztok :*
Ui: Kérlek szépen, komizzatok, nagyon sokat jelentenek nekem a szavaitok, tegyétek egy pöttyet jobbá a napomat, kérlek :D

*Louis*

- Nem Jess! Nem fogok pisztolyt fogni a fejedhez, azt nagyon gyorsan felejtsd el! - mondom idegesen, miután a kesztyűtartómból kivette a vészhelyzet esetére félretett fegyveremet. - Nem leszel a túszom! Azzal csak még nagyobb bajba sodornám magam! Inkább jussunk be valahogy és üssük ki őket, vagy gyújtsuk fel az egész házat, bármit, csak ezt nem!!!

- Louis muszáj! Amint apa meglát így minket, mozdulni se mer, nehogy lelőjj! Bízz bennem Louis!
Idegesen a hajamba túrok és a még mindig villódzó lámpájú rendőrautóra nézek.
- És.. Ha azt mondanám hogy a mobilommal, egy hívással fel tudom robbantani a kocsit, amibe bezártalak? - nézek rá kissé kétségbeesetten. Le kéne szoknom a béna rendőrsorozatokról.. De nem akarom azt tenni, amit mondd, vuszont úgyis tudom, hogy az lesz a vége.. Jess csak megrázza a fejét.
- Akkor simán lelőnének, Louis, higgy nekem! Kérlek! Gyere! - már éppen szállna ki az autóból, mikor elkapom a kezét gyorsan.
- Van egy jobb ötletem! - csillan fel a szemem.

*Morgan*

- Ezt nézd meg - nyom a kezembe Richards egy összegyűrt papírdarabot, de ez már nem érdekel. Csak egy fenyegetés, biztos a névtelen hívótól. Engem most csakis a lányom érdekel.
Miután bejelentést kaptunk egy lövöldözésről, csak mi ketten maradtunk itt, várni azt a rohadékot. Amint belép valaki, bárki a házba, aki nem rendőr, vagy a lányom, azt azonnal lelövöm. Nem érdekel még az se, ha egy öreg nénike jön be kérdezni, hogy mégis mi folyik itt, akkoris lelövöm. Na jó, azért azt nem... De ha mégis, ráfogom a hirtelen ösztönre, vagy arra, hogy azt hittem, a gyilkos az.
Megrázom a fejem és veszek egy mély levegőt.
- Minden rendben lesz Alex, meglátod! -  teszi a vállamra a kezét Richards. Nem értem, mit jópofizik nekem, mikor minden nap pont ő keseríti meg munkában az életemet.
- Gondolkozzunk - felveszem a földről a ledobott üzenetet - Ezt be kellene küldeni a laborba, hogy keressenek rajta ujjlenyomatot, ami alapján azonosíthatjuk. És meg kell tudnunk azt is, hogy ki ő igazából. Biztos vannak itt valami papírok az eredeti személyazonosságáról. Kutassuk át a házat. Lehet, hogy egy rejtett zugban még Jessie - t is megtalálhajtuk...
- Oké. Én csak azt nem értem, hogy ki lehet az a névtelen hívó - veszi fel újra a másik papírt, a fenyegetéssel a kollégám. Felvonom az egyik szemöldököm.
- Pedig szerintem nyilvánvaló. Itt az áll, hogy Thomson megölte a testvérét. Lehetséges, hogy Max Jordan az, akiről szó van? Mert ha igen, meg is van a hívásra a motiváció. Az ilyenek mindent tudnak, percek alatt megtalálják a gyilkosokat, főleg, ha valami családtagukról van szó. Szerintem tudja, hogy Thomson kinyírta Jordant és bosszút akar állni, ezért feljelentette - nem is nagyon figyelem, hog mit beszélek, túlságosan leköt egy árnyék a kertben. Csak egy másodpercre láttam a sötét alakot, de ott volt, ebben biztos vagyok. Fejemmel intek egyet Richardsnak, aki azonnal követ az ablakhoz.
Hirtelen egy nagy csattanást hallok meg és az árnyék egy pillanatra újra feltűnik. A hang kintről jött, ezért azonnal elővesszük a fegyverünket és kiszaladunk. Átkutatjuk a kertet, de semmi, a férfinek nincs nyoma.
- Morgan! Gyere ide, gyorsan! - felkapom a fejem Richards kiáltására és azonnal odaszaladok. Egy pincelejárónál áll, amit eddig észre sem vettünk a rossz fényviszonyok miatt, még az utcai lámpák fénye sem ér el idáig. Hatalmas lakat van rajta, s ahogy zseblámpával körbevilágítjuk a lejárót, eléggé frissnek tűnő lábnyomokat látunk meg. Biztos innen jött a zaj, mikor lecsapódott az ajtó..
- Állj hátrébb! - szólok kollégámra és a lakathoz szegezem a fegyvert. Az hangos dörrenéssel sül el és szétlövi a lakatot. Gyorsan kinyitjuk az ajtót. Sötét van bent, a hosszú lépcső aljáig nem világítanak el a zseblámpák, így egymásra nézünk, s egy bólintás után, fegyverünket magunk elé tartva megindulunk lefele.
Halk nyöszörgs hallatszik és motoszkálás, szívem egyre hevesebben dobog.
- Psszt - pisszegek Richardsnak, mikor a falon észreveszek egy kis kapcsolót. Amint bólint, megnyomom, a kis helyiséget pedig elönti a halovány fény.
A polcok szinte üresek, csak pár doboz van rajtuk. Néhány régi bútor, pár szekrény. Por, piszok, pókhálók. Összetört virágcserepek. És egy letakart, mozgó, nyöszörgő kupac az egyik sarokban. Szívem kihagy egy ütemet, azonnal odarohanok és lerántom a takarót a lányomról.
Jess rémülten, könnyes szemekkel néz fel rám, zihálva kapkodja a levegőt. Térdre esek előtte és lehúzom a szájáról a kendőt.
 - Apa.. - suttogja sírva, mire szorosan magamhoz ölelem.
- Kicsikém.... Jól vagy? Ugye nem bántott? - arcát a mellkasomba fúrja, miután nemet int fejével. Richards is azonnal mellénk jön és segít eloldozni Jessie kezeit és lábait, ami elég nehezen megy, nagyon sokat vesződünk vele, mire végre sikerül. Megfogom a lányom kezét és felhúzom, de hirtelen, fájdalmasan nyögve visszaesik, remegő kezével a derekához kap. Eddig észre sem vettük az utolsó kötelet, amivel a mögötte levő rúdhoz van erősítve.
- Azistenit.. Mennyi kötele van ennek? Mit hitt, hogy pankrátor vagy, hogy ennyire... - hirtelen esik le az egész. Azonnal felugrok és felrohanok a lépcsőn, ahol telibe farkasszemet nézek egy pisztollyal.

*Louis*

- Biztos nem fáj? Nem túl szoros? - suttogom aggódva Jessnek, miközben átfűzöm a derekán is a kötelet, amit a mögötte levő csőhöz rögzítek.
- Nyugi Louis! Most nem az a fontos, hogy szoros, hanem hogy sokáig bogozzák ki! Csomózd össze még jobban az összeset!
A tervem igazán egyszerű: az alaposan megkötözött Jesst itt hagyom a pincében, majd a két rendőrt idecsalogatom a lejáróhoz. Jesst a lehető legjobban elrejtem és úgy kötözöm meg, hogy minimmum 10 percig tartson, mire eloldozzák. Csak kés ne legyen náluk... Amíg Jessel foglalkoznak, én addig belopakodok a házba a fontos dolgokért, majd visszamegyek a lányért a pincéhez. Itt majd érvénybe lép az ő terve, miszerint pisztolyt fogok a fejéhez. Remélem, összejön.. Nem hagyom, hogy a többi fiú miattam kerüljön bajba.
- Sok sikert! Tartsd fel őket, ameddig csak tudod! - megsimítom az arcát, majd felkapom az egyik poros takarót és ráterítem. Lekapcsolom a villanyt, felszaladok a lépcsőn, és talán kicsit túl hangosan, de becsapom a lejáró ajtaját. Gyorsan lelakatolom és elszaladok. Tudom, hogy az apja és a másik rendőr bármikor kijöhetnek, ezért nem vacakolok sokáig, felkapaszkodok az egyik fára és elrejtőzök a sűrű ágak és levelek között. Alig telik el fél perc, a két férfi máris felbukkan és körbepásztázzák az egész kertet. Visszatartom a levegőt, félek, hangos szívverésem elárul, mikor az egyikűjük pont a fa alá áll, ahol rejtőzök.
- Morgan! Gyere ide gyorsan! - ajkaimat megkönnyebbült sóhaj hagyja el, mikor a férfi, aki ezek szerint Morgan, elmegy a másik után a pincelejáróhoz. Minden porcikám megfagy, mikor szétlövi a lakatot, fejemben azonnal őrült hangerőben csilingelni kezd a vészcsengő. Mi lesz, ha valami rosszul sül el és véletlenül lelövök valakit? A rendőrt, az apát, vagy Jesst?! Nem... Késsel ölni jó, megnyugtat, szabadságot ad, de a fegyver az teljesen más kategória, az azonnal megöli az embert és nincs túl sok idejük a mentősöknek. Nem érdekel Jess terve, ez nem fog menni. Előveszem  a pisztolyt az övem hátuljából és kiveszem az összes töltényt. Aztán meggondolom magam, és kettőt visszacsúsztatok a tárba. Van egy olyan érzésem, hogy ezek komplett hülyének néznek és alapból fogják azt képzelni, hogy nincs töltve a fegyver. Csak egy figyelmeztető lövés a fűbe, a másik pedig tartalék, amit soha a büdös életben nem akarok elsütni.
Pár percig még várok a fa tetején, hogy biztos legyek benne, már megtalálták Jesst, aztán halkan leugrok és besietek a házba. Kirángatok egy hátizsákot az egyik szekrényből, majd a szobámba szaladva, szinte vetődök az ágy elé. Kirántom a dobozt alóla, az egész tartalmát minden habozás nélkül beleszórom a hátizsákba. Elteszek egy kis pénzt is, majd minden bizonyítékot, ami utalhat az igazi kilétemre. Még a párnám alól is kiveszem a kissé már gyűrött képet, melyen a családommal vagyok az utolsó együtt töltött karácsonyon, vagyis szülinapomon... Sose felejtem el azt az éjszakát. Testvéreim mosolya megnyugtat, kicsit lassít szívem heves vágtáján és nyugodtabban fejezem be a pakolászást. Felkapom az időközben ágyra ledobott pisztolyt és hangtalanul kisietek a házból.
Hallom, hogy lent beszélgetnek, vagyis még mindig cseszekednek a kötelekkel. Elmosolyodok büszkén, ez tényleg nagyon jó ötlet volt, és ha minden jól megy, senki nem sérül meg a továbbiakban. Elindulok a pincelejáró felé.
Mikor megvettem ezt a házat, gyűlöltem, hogy a házon kívül van a bejárat, mert ott tartottam a finom borokat, amikre természetesen télen, a nagy fagyokban van a legnagyobb gusztusom. Így ahelyett, hogy csak nyugodtan felkelnék a kanapéról és lemennék a pincébe, kemény 5 percre fel kellett öltöznöm jó melegen, hogy ne legyen semmi bajom. De ebben a percben a legjobb dolog az egész házban pont ez a lejáró. Fogalmam sincs, mihez kezdtünk volna, ha nincs ez a pince.
- Azistenit.. Mennyi kötele van ennek? Mit hitt, hogy pankrátor vagy, hogy ennyire... - hallom meg az egyik férfi hangját, mikor odalopakodok. Jessel megbeszéltük, hogy mindenképpen bal oldalon fog kijönni, hogy magamhoz tudjam majd rántani. Lekukkantok, hogy hol tartanak, mikor az egyik rendőr elkezd felfele rohanni a lépcsőn. Arra is alig van időm, hogy teljesen a lejáró elé álljak és felemeljem a fegyverem, mikor felér.
- Ne mozduljon! - szólok rá, próbálok szigorúan hangzani, de ismét szemem előtt lebeg, ahogy a fiúk a földön fetrengve röhögnek szánalmas próbálkozásomon. - Maradjon, ahol van!
A férfi, kinek ugyanolyan szeme van, mint Jessnek, vagyis bizonyára az apja, lassan feje fölé emeli mindkét kezét.
- Nyugodj meg fiam, jó? Nem akarunk semmi rosszat. Csak a lányomat akartam megtalálni - mondja nyugtató hangon, ezzel bebizonyítva gondolatmenetemet is, miszerint ő az apa.
- É-én nem akarom őt bántani, és önt sem! És a társa se mesterkedjen semmiben! - nyelek egy nagyot, ádámcsutkám liftezik a nyakamban. - Lassan vegye elő a fegyverét, és dobja messzire! Kérem! Jöjjön fel a társa és tegye ugyanazt, és Jessica is jöjjön. Nem akarok lelőni senkit - a férfi megteszi amit mondok, bármi gyanús mozdulat nélkül előveszi a pisztolyát és elhajítja a kert másik felébe. A második rendőr is lassan fellépked, testével védve Jesst. Ó, ha tudnák, hogy segít nekem...
- Tényleg nem bántottad a lányomat? - teszi fel kérdését hirtelen a férfi, miközben a másik szintén elhajítja a fegyverét. Én csak megrázom a fejem, már majdnem mondanám, hogy nem vagyok gyilkos, de rájövök, hogy az a buzerant biztos elmondta nekik a hajléktalanokat és Jordant is, vagyis eléggé képben vannak és egy aljas gyilkosnak hisznek. Nagyszerű. Mondtam már, hogy imádom az életem? Végzetes hiba volt ezt eddig nem említeni.
- Apa... Tényleg nem bántott - hallom meg Jess, szinte már cincogásnak se mondható halk szavait.
- Én... Én mondhatnám, hogy nem vagyok gyilkos, de biztos hogy nem hinnének nekem. De az... az holt biztos, hogy Jessicát nem tudnám bántani. Sem magukat! Kérem, ne kényszerítsenek rá!... - ismét nyelek egy nagyot, tekintetemet egyik rendőrről a másikra kapkodom. Arcukon értetlen arcikefejezés jelenik meg, amit nem tudok mire vélni. Valami furát mondtam, vagy mi?
- Rendben.... Nem kényszerítünk rá. De ha megadod magad, és nem szöksz el, akkor az enyhítő körülmény. Talán nem kell olyan sokáig börtönben ülnöd, mintha most elmenekülnél és úgy kellene elkapnunk és letartóztatnunk téged. Érted? - próbál velem alkudozni a másik rendőr. Bólintok egyet:
- Igen, értem... De sajnálom, nem tehetem. Túl sok mindent tennék azzal kockára, és nem akarom a többieket is bajba sodorni... Vagyis.. Nem! Egyedül vagyok itt, de.... Istenem! - szabad kezemmel idegesen a hajamba túrok. Most biztos azt hiszik, hogy vannak valami unkatársaim is, akik segítenek a gyilkolásban, vagy valami, és ha kiderítik, hogy ki  vagyok, azonnal rájönnek, hogy a többi fiúra gondoltam az előbb és letartóztatnák őket is és....
- Jól van, jól van, nyugodj meg! Nyugi! Egyedül vagy, értjük - mondja nyugtató hangon az apa. Veszek pár mély levegőt, de még így sem sikerül teljesen, szívem még őrülten vágtat a mellkasomban.
- Ne szakítson félbe, jó? Egyikük se, kérem. Csak hallgassanak végig. - ismét nyelek egyet, majd csukott szemekkel veszek egy mély levegőt - Jessica velem jön - az apa máris tiltakozni kezdene, de a másik egy csuklómozdulattal csendre inti - Nem örökre, vagy valami, és nem is szándékozok se bántani, se megölni! De el kell tűnnöm innen, és azt túsz nélkül nem lehet! Szóval.. Csak addig lenne velem, amíg ki nem jutok valahogy az országból. És... Minden nap kétszer beszélhetne vele telefonon - idegesen nézek az apjára. Ez az egyetlen lehetőségem, lehetőségünk.
Jess megfogja apja kezét és gyengéden megszorítja.
- Vele megyek... - mondja halkan.
- Mi?! Nem, felejtsd el Jessie! Nem.. Nem mehetsz el vele, ki tudja, igazat mondd e! Nem bízhatunk benne! - tiltakozik hevesen a férfi.
- Majd ha hazajöttem, elmagyarázom, hogy miért hiszek és segítek neki, jó? Kérlek apa, most az egyszer bízz bennem! Nem lesz semmi baj, én hiszek neki! És tudni is fogsz rólam, minden nap kétszer is beszélhetünk! Az istenit apa, ennél rosszabb is lehetne! Például már nem is élhetnék, hiszen nem egyszer láttam őt gyilkolni, és tudja is ezt, és nem ölt meg... Még mindig itt vagyok, épen és egészségesen! És ez így is marad! Apa kérlek, bízz bennem! - néz mélyen, kérlelőn a férfi szemébe, ki hol a lányát, hol engem, hol a kezemben már remegő pisztolyt nézi. Nem is a fegyver remeg, hanem a kezem.. Próbálom megállítani, megfeszítem minden izmomat a karomban, olyan erővel szorongatom a pisztolyt, hogy ujjpereceim elfehérednek. Csak ne kelljen lőnöm, könyörgök.
- Kérem... Csak nem akarok börtönbe jutni. Igérem, nem esik semmi baja se a lányának! - hangom kissé megremeg a végére. A férfi rám néz, mélyen a szemembe, majd felsóhajt és még mindig feje fölé emelt kezekkel hátralép egyet. Szívem nagyot dobban látva halvány bólintását.
- Kapsz egy hetet, utána kérem vissza a lányomat egyetlen karcolás nélkül! - mondja szigorúan, arcomon egy nagyon halvány, de hálás mosoly jelenik meg.
- Köszönöm! Nem lesz semmi baja, ígérem! - Jess halványan mosolyogva az orra alatt mellém lép.
A ház elejéből ajtócsapódást hallok meg, ami a többiek figyelmét sem kerüli el, ugyanis a két rendőr azonnal odakapja a fejét. Megfogom gyorsan Jessica kezét és elkezdünk futni a hátsó kapu felé.

*Morgan*

Bizonyára én vagyok a világ legőrültebb rendőre és legidiótább apája. Elvégre ki tenne ilyet? Hagyni elmenekülni egy bűnözőt, ráadásul még azt is engedni neki, hogy túszként használja a lányomat. De valami miatt hittem neki és megbíztam benne. Amikor ránéztem Richardsra, az ő szemében is valami ilyesmit láttam, és mivel beleegyezésem után nem ölt meg, azt hiszem, ugyanazok a gondolatok kavarognak az ő fejében is. Mindenképpen össze kell majd ülnünk az egyik csendes kocsmában és egy sör mellett kivesézni a dolgokat. Semmit se értek és mégis értek mindent. Ez normális? Talán el kellene mennem egy pszichológushoz. Igen, ez egy jó ötlet. "Jó napot doktor! Maga szerint normális, hogy futni hagytam egy sorozatgyilkost, aki az én engedélyemmel túsznak használja a lányomat?" Reszkess diliház, jövök!
A hangos ajtócsapódásra odakapom a fejem, és mire visszanézek a lányomra, ők már futnak is kifele. Sóhajtok egyet, majd elővéve a másik, derekamra erősített pisztolyomat bemegyek Richardsszal a házba. Csak az egyik kolléga az, szerencsére.
- Az a riasztás hamis volt. Odasereglett a város szinte összes rendőre a nagy semmiért.. - rázza a fejét hitetlenül - Az a lány aki telefonált, nagyon unatkozhat! - ez a mondat el is megy a fülünk mellett, főnököm nyugodtan megy be a konyhába. Én azonban hirtelen megtorpanok, amint felfogom a szavak jelentőségét.
- Egy lány  jelentette a lövöldözést?

*Louis*

- Louis, nyugodj meg kérlek, minden rendben lesz! Tudok egy helyet, ahol elrejtőzhetünk és kitalálhatjuk, hogy mi legyen - mondja Jess mellettem nyugtató hangon, de semmit sem segít. Szívem sebesen vágtat, tüdőm könyörög a levegőrért, kezeim pedig annyira remegnek, hogy félek, autóbalesetet fogok okozni,
Hogy lehetek ennyire idióta?!
Ezt nem fogom túlélni, biztosan nem, legjobb esetben életfogytiglant kapok, de lehet, hogy fejbelövöm magam, mielőtt elkaphatnának. Szép kis címlapsztori lenne belőle: "Louis Tomlinson élt, de már halott! Gyilkosként kezdte újra életét, majd fejbelőtte magát, mielőtt letartóztathatták volna". Életem legszebb pillanata lenne. Vagyis halálom. Mindegy.
- Állj meg - szól rám gondolkozásomból felébresztve, szigorúan Jess, mire hirtelen kétségbeesésemben keményen rátaposok a fékre. Még szerencse, hogy most, alig pár perccel hajnali öt előtt, rajtunk kívül senki sem olyan pihentagyú, hogy kimásszon az ágyból. Elgondolkozom ezen. Mennyit is aludtam az  este? Talán két órácskát a fotelben, amíg Jess eszméletlen volt. Mégsem érzem magam álmosnak, képtelen lennék akár csak egy percre is lehunyni a szemem és a pihenésre koncentrálni, mikor van annál fontosabb gondom is, például, hogy hogyan ölhetném meg magam a leggyorsabban és legkíméletesebben.
Egy kattanás "ébreszt fel", majd a biztonsági öv eltűnik a felsőtestemről. Nem is igazán figyelem, miket tesz velem a lány, nézek ki a fejemből, de nem látok. Miután kiszáll, kinyitja az én ajtómat is és kezemnél fogva áttessékel az anyósülésre. Képtelen vagyok még arra is rávenni magamat, hogy bekössem magam, így az a feladat is Jessre hárul, ki ezután beül a volán mellé és beindítja a kocsit.
Van egyáltalán jogsija? Hány éves is? Nem jut eszembe, akárhogy próbálkozok is, majd mire leesik, hogy min is jár az eszem, gyorsan megrázom a fejem, mintha ezzel a mozdulattal elűzhetném a teljesen felesleges gondolatokat. Elvégre teljesen mindegy, hogy autóbalesetben halok meg, vagy fejbelövöm magam. Vagy akár fel is adhatnám magam Tylernek, elvégre ő is bosszút akar állni a bátyjáért. Az is lehetséges, hogy ő küldte a rendőröket a házamhoz. Igen, ez jó ötlet. Odamegyek hozzá, behúzok neki párat, az arcába röhögök, és hagyom, hogy kinyírjon. Ő legalább lassan és fájdalmasan csinálná, hogy megbűnhödjek mindenért, amit tettem. Embereket öltem.. Sorozatgyilkos lett belőlem, mindez az idióta önzöségem miatt, mert nem bírtam magam visszafogni, féltem segítséget kérni még a fiúktól is!
- Louis... - egy puha kéz simítja meg az arcom, lepetten fordítom arra a fejem. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy Jess is itt van. Ő csak kedvesen rám mosolyog, majd int egyet kifele apró kezével. Csak akkor veszem észre, hogy már nem a városban állunk az egyik út közepén, hanem az erdő mellett, ami a sötétben alig kivehető kis faházat takargat. Hunyorognom kell, hogy lássam, milyen messze van egyáltalán, párszáz méternek tűnik csupán, bár holdfényben egy kilométernek is mondani lehetne. Értetlenül nézek Jessre, ki kedvesen mosolyog:
- Egy nagyon jó barátom nagyszülei éltek itt, de már meghaltak. Mindig itt lógtunk együtt, apa és anya pedig a ház létezéséről sem tud, szóval nem keresnének itt. Gyere, menjünk be! Nem lessz semmi baj Lou, igérem! - megfogja az ölemben pihenő egyik kezemet és gyengéden megszorítja, ezzel éreztetve velem, hogy nem vagyok egyedül. Hálás mosolyra görbülnek ajkaim, de nem őszintén. Talán csakis neki köszönhetem azt, hogy még élek, mégsem tudok most mosolyogni, egyszerűen nem megy. Megértőn pillant szemembe, majd kinyitja az ajtót. Én is követem példáját, majd a hátsó ülésről kiveszem mindkét hátizsákot és követem a faházhoz.
A kuckó sokkal közelebb van, mint gondoltam, alig két perc alatt már az ajtó előtt állunk, melyet Jess, az egyik virágcserép alól elővett kulcscsal nyit ki. Bent kitapogatja a villanykapcsolót, a házat halovány fény tölti be, mely nem olyan erős, hogy bántsa a szemet, de nem is olyan gyenge, hogy ne lássunk semmit. Bár az igaz, hogy lehetne kicsit világosabb, nem panaszkodhatok, hiszen ez az egyetlen hely, ahol elbújhatok.
Mihez fogok kezdeni? Nem mehetek el az országból, még a városból sem. A fiúkkal megígértük egymásnak, hogy figyelemmel tartjuk a másik családját, hetente pedig elmondjuk a híreket egymásnak, persze csak bizalmasan, hogy úgy érezzük, legalább egy kicsit még az életük részei vagyunk. És azt is megbeszéltük, hogy egy nap majd újra egyesül a banda. És ha kiderítik, hogy mit tettem? Szóba se állnának velem, az biztos.. Az biztos, hogy én nem mondom el nekik. Majd a rendőrök, miután letartóztattak. A családom... Hogyan reagálnának vajon erre? Először biztosan sikítanának örömükben, hogy még életben vagyok, aztán felfognák, hogy majd egy éven keresztül eltitkoltam ezt és gyilkos lettem. Elképzelve csalódott arcukat és kisírt szemeiket, szívem összeszorul, gyomrom görcsbe rándul, torkomban pedig hatamasra nől az az átkozott gombóc. Nem akarok sírni, nem akarok gyengének tűnni, mégis érzem, mindjárt eltörik az a bizonyos mécses és felrobbanok, magammal rántva a tűzbe az ártatlan Jesst is. A lány mintha a gondolataimban olvasna, becsukja mögöttünk az ajtót, majd lehúzza hátamról a hátizsákokat és szorosan megölel.
- Nem akarok börtönbe kerülni - suttogom elfúló hangon a nyakába, úgy szorítom magamhoz, mint fuldokló ember az óceánban a mentőövet. Mert jelen pillanatban ő az egyetlen, aki életben tart, az egyetlen ember, aki itt van velem személyesen és próbál segíteni, saját életét is kockára téve. Elvégre ha én nem tudom, mikor borul el az agyam és ölöm meg mindkettőnket, akkor ő honnan sejthetné? Talán most is csak azért segít, hogy önmagát menste, bár akkor nem jött volna velem, maradt volna az apjával, míg engem letartóztatnak.
- Louis... Segíteni szeretnék neked, mindennél jobban, de nem tudok, ha nem mondod el, mi történt... Mondd el kérlek, hogy miért lettél... ilyen - suttogja, félve tekint fel rám csodás szemeivel. Értetlenül vonom fel az egyik szemöldököm. Ilyen? Milyen? Ja igen, gyilkos. Egyik felem legszívesebben leordítaná a fejét, amiért még ő is emlékeztet arra, milyen egy szánalmas, elcseszett ember vagyok, másik felem viszont hosszú órákon át ölelné hálálkodva, hogy legalább nem mondja ki a "gy" betűs szót.
Megrázom a fejem. Az emlékek még túl élénken élnek bennem, már kezdeném magam túltenni mindenen, nem szakíthatom fel a félig már bevarrt sebeket, hogy szépen lassan elvérezzek. Jess az alsó ajkába harap, majd bólint egyet, még mindig a szemeimet nézve, melyek teljesen átlagos mozdulatásól az ajkaira siklanak. Lélegzete elakad, mikor észreveszi, mit is nézek ennyire meredten, s próbál elhúzódni tőlem, de nem engedem.
Hirtelen fordulok meg, testét az eddig mögöttünk levő falhoz nyomom, testünk szinte minden centije összeér. Ijedt nyekkenés hagyja el tökéletes ajkait, úgy érzem, ez lehet az egyetlen menekülési útvonalam, teljesen kétségbeestem, nem gondolkodtam, csak megtettem. Ajkaimat ajkaira nyomtam.
Megcsókoltam.