04 ~ Morgan felügyelő

Sziasztok! :D Viszonylag hamar kész lettem egy viszonylag hosszú résszel, ami egy kicsit összecsapott lett, sajnálom. De beteg vagyok és halál unalmamban többre nem vagyok képes :)

Remélem, azért tetszik nektek :) Köszönöm az előző részhez érkező kommenteket, légyszves, írjatok valamit ide is :)

Egyébként nyolcadikosok, kit vettek fel az álomsulijába? :D Gratulálok mindenkinek, akinek sikerült, sok sikert a középsulihoz :)
Jaj, ha már suli, akkor még mindig kérném a segítségeteket a versenyhez, melyre jelentkeztem, ezen a linken, tényleg csak egy gombnyomás az egész, ha nem is tanultok szlovákul, legalább azt válasszátok ki kérlek, hogy melyik játék tetszik a legjobban, köszi :)
És még valami. Nem tudom, csak én vagyok e ilyen béna, vagy más írókkal is megesett már ez, de a második évadban van egy kisebb baki. Gemma összejött Niallel, miközben Ashton felesége xD Talán sokatoknak fel sem tűnt, viszont Danielle Cobblernek igen (kössz a figyelmeztetést és a millió komit :D), így szeretném most itt tisztázni, hogy így utólag hozzátéve, történt köztük egypár nézeteltérés, elváltak, és így Gemma nyugodt szívvel jöhet össze Niallel :) 

Na de akkor kellemes olvasást! :*

*Alexander Morgan*

Idegesen hívom újra a lányom számát. Ha ma még nem hívtam minimum 20 - szor, akkor egyszer se. Nem értem, miért olyan nehéz felvenni azt a nyamvadt telefont. Nagyon remélem, hogy nem egy fiúval van. Túl drágák itt a temetések és nem lenne szívem közölni a srác szüleivel a rossz hírt.

Felsóhajtok és a hajamba túrva ledobom a mobilt az íróasztalomra. Nem elég nekem ez az ügy a csomó meggyilkolt hajléktalannal, nem, még a lányomnak is szarnia kell rám, nehogy véletlenül kevesebb dolgom legyen, ugyan. Az túl szép lenne.

- Morgan! - lép be kopogás nélkül az irodába a főnököm, Richards. Egy igazi gennyláda, mindenki gyűlöli. De nagyon jól végzi a dolgát, ezért is ő a bradfordi rendőrkapitányság igazgatója. És ezért maradok én örökre felügyelő. Mondtahtjuk azt is, hogy ősellenségek vagyunk. Bár ez talán még a gyengébb kifejezés.

- Az én drágalátos Morganem! - gúnyosan mosolyogva ül fel az asztalom szélére, pont feldöntve a lányom és a feleségem fényképét. Gyorsan újra felállítom.

- Berendezés marad! Van valami külön oka annak, hogy késő este zaklatsz? - az asztalról felveszem a kávésbögrémet, elmosolyodok halványan az össze - vissza mintákat látva. Ezt a rajzot még Jessie készítette kiskorában és rá lett tettetve a bögrémre. Semmi komoly, csak pár szivecske és virág, meg hogy "Anyu és Apu és Én". Nagyon aranyos, és nem érdekel, hányan találják ezt kínosnak. Számomra az egyik legnagyobb kincsem.

- Oh, igen, természetesen van! Hallom nem haladsz a hajléktalan - gyilkosságokkal. Talán jobb lenne, ha átadnám valaki másnak - hangja gúnyos, de nem érdekel, egyik fülemen be, másikon ki. Nyugodtan vegye el. Nem érdekel. Egyel kevesebb gond.

- De most nem ez miatt jöttem. Mi van a lányoddal? - összeszűkített szemekkel nézek rá, hirtelen elönt a düh, de nagy nehezen visszatartom magam attól, hogy csinosítsak kicsit az otromba pofáján. Egyszer már bevertem neki, mert  a hátam mögött szólt valamit a feleségem fura öltözékéről. Ha most Jessiere akar valamit mondani, leszarom még azt is, ha börtönbe csuknak, szétverem.

- Hogy jön ide a lányom?! És egész nap nem tudom elérni. - arcán hirtelen változást látni. Ideges és aggódó. Az idegeset megértem, szinte mindig ideges, csak akkor nem, ha éppen seggfej. De mi a francért aggódik?

- Tudod, ma délután a város szélén levő építkezésen megölték London egyik legnagyobb dílerét és két emberét is - kezd bele, mire bólintok. Felsóhajt, zsebéből elővesz egy már nagyon jól ismert kulccsomót. Csupán négy - öt darab kulcs van rajta, a többi pedig csicsás, díszes kulcstartó. Jessié.

- Hogy kerül ez hozzád?! - idegesen pattanok fel a székből, azonnal kikapom a kezéből a csilingelő tárgyat.

- Ne ijedj meg, de.. Ott találtam. Azon az építkezésen. Személyesen mentem ki oda megnézni a terepet, miután bejelentették, hogy hullákat találtak a munkások. Két konténer között volt, alig lehetett észrevenni. Ha tinédzser lennék és látnám, hogy valakit megölnek, biztos odabújnék. Nem akarlak idegesíteni.. De nagyonis lehetséges, hogy a gyilkos elkapta. De ha nála van a telefonja, és be is van kapcsolva, akkor meg fogjuk találni.

*Louis*

Idegesen nyúlok a hátó zsebembe, előveszem az ismét rezgő, rózsaszín tokos telefont. Mindig hivogatja az apja.. Inkább kikapcsolom az egészet. A képernyő elsötétül, a készüléket visszasüllyesztem a zsebembe. Már szétzsibbadt a seggem a sok rezgéstől.

Arcomat hideg vízzel mosom le, hogy valamennyire magamhoz térjek, vagy inkább hogy ne essek össze. Tudja. Tudja.. A rohadt életbe tudja! Ennyire béna is csak én lehetek.. De nem tehetek róla, lehetetlenség és veszélyes is kontaktlencsével aludni, a szemorvosom meg is tiltotta. 

Jessica a fürdőszoba ajtóból figyel engem könnyes szemekkel, enyhén sokkos állapotba került pár perce. De nem is csodálom, meg vagyok lepődve, hogy nem ájult el. Én biztos nem bírtam volna ki.

- Gyere ide - szólok halkan, mire egy kis habozás után, lassan hozzám lép. Tenyerem a homlokára teszem, majd a nyakára. Nem lázas, a pulzusa rendben. Hideg vizet engedek a tenyerembe és kicsit felfrissítem őt is. Nem akarom, hogy összeessen nekem a sokktól. Végig nagy szemekkel figyeli az arcomat. Eléggé ramatyul nézek ki. Arcom beesett, szemeim alatt táskák vannak és sokat  fogytam is. Kész idegroncs lett belőlem egy gyilkos személyében. A családom büszke lehet rám. 

- Azt hiszem, beszélnünk kéne.. - sóhajtok fel. Mivel nem reagál semmit, megfogom a kezét és kihúzom a szobába, ahol eddig aludt. Leültetem az ágyra, majd az egyik zsebemből kikotrom a kulcsokat és kinyitom az ajtót.

- Maradj itt kérlek! - kiszaladok a konyhába és csinálok egy kis zöld teát, ez segít az idegekre, amire most mindkettőnknek szüksége lesz. 

Csodálkozva veszek észre egy összehajtogatott papírlapot, mágnessel a hűtőre rögzítve, melyen a nevem áll. Biztos vagyok benne, hogy ez még nem volt ott, mikor Jessel ültem itt. Enyhén remegő kezekkel veszem ki a papírt a mágnes alól, majd hajtogatom szét. Szívem hevesen ver, kapkodom a levegőt. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem. Valaki betört a házamba, valaki, aki ismer, olyan emberből pedig nem sok van itt. Lehet, hogy még mindig itt van? Nem. Azt biztos hallanám. Idegesen nézek körbe, gyorsan körbeszaladok a házban, de senkit sem látok. Újra a kezembe veszem a papírt. A rajta lévő szövegtől még lélegezni is elfelejtek. "Megölted a bátyámat Will. Ezért még rohadtul bosszút fogok állni". Ó, a kibaszott rohadt életbe...!!! Tyler!

Megrázom a fejem, az üzenetet összegyűrve a földre dobom. Tyler nem fog velem csinálni semmit, ahhoz túl beszari,  és a bátyja nélkül egy nagy senki. Nem szabad most ezzel foglalkoznom. Most az a fontos, hogy sokk miatt ne kelljen Jesst kórházba vinnem.

Két bögrével térek vissza a szobába, az egyiket felé nyújtom. Nagy szemekkel néz először rám, majd a teára, amit kissé remegő kezeivel vesz el.

- Óvatosan, forró - mondom halkan, leülök vele szembe az ágyra, lábaimat törökülésbe húzom. Veszek egy mély levegőt.

- Hajrá, bombázz. Kérdezz csak. Mindenre válaszolok. 

- Tényleg te vagy az? - kérdi azonnal, mire elmosolyodok halványan. 

- Igen.. Én vagyok az. Tényleg életben vagyok. És.. A többiek is. Mindannyian élünk.

*Morgan*

Nem tudom felfogni. Egyszerűen nem megy. Nem tudom elhinni, amit Richards mondott fél órával ezelőtt. A lányom.. Az én kicsi lányom.. Lehetséges, hogy már nem is él. Vagy már nincs is az országban. Vagy már eladták valami stricinek. Vagy szervkereskedőknek. Ki tudja, mire képes egy olyan gyilkos, aki megölte Max Jordant. London legveszélyesebb dílere, még mi, a rendőrség se tudtunk vele mit tenni. Lehet, hogy egy új banda jött létre a városban, csak még jól el vannak rejtőzve. Vagy egy profi bérgyilkos volt. Bárki is tette, profi. És nála van a lányom. 

Richardsék nem tudnak semmit. Egy ideig még tudtam hívni Jessiet, de aztán ki lett kapcsolva a telefonja. Ha pedig nem lesz bekapcsolva, nem tudják bemérni. Tudtam, hogy nem szabadna elvállalnom ezt a mai műszakot, otthon kellett volna ma még maradnom, elvégre holnapig ágyba vagyok ítélve az orvosom szerint. De én voltam olyan hülye és bejöttem. És most elrabolták a kislányom. 

A telefonom ugyanabban a pillanatban szólal meg, mikor Richards belép az irodámba. Azonnal előkapom a zsebemből.

- Ismeretlen szám - nézek felettesemre idegesen, fejem hirtelen kezd lüktetni a félelemtől. Lehet, hogy ő, vagy ők azok. Elhúzom az ujjam a képernyőn, ezzel fogadva a hívást.

- Alexander Morgannel, a hajléktalanok gyilkosságával foglalkozó rendőrrel beszélek? - egyszerre nyugszok meg és leszek még idegesebb ezen mondat után. Nem a lányom miatt hív. De akkor fog valaha is valaki? Megköszörülöm a torkomat, megrázom a fejem, jelezve Richardsnak, hogy hamis riasztás.

- Igen, én vagyok az. Miben segíthetek?

- Tudom ki a gyilkos. Azt is tudom, hogy hol lakik, és hogy véletlenül pont ő ölte meg Max Jordant is. Oh, és majdnem kihagytam. Elrabolta a lányát.