03 ~ Rémálmok tengere

Sziasztok! :)

Ha kezditek unni a késéseimet, nyugodtan szóljatok. Mondjatok le nyugodtan, meg is érdemlem. Nem akartam ennyire késni, de őszintén bevallom, két nappal ezelőttig szartam rá. Annyira nem volt kedvem írni. Semmi mást nem írtam közben, egyszerűen elment tőle a kedvem. De már szerencsére visszajött :)

Szerintem ez lett az eddigi leghosszabb rész, remélem, örültök neki :) 

Sajnos még így is van pofám kérni Tőletek valamit: jelentkeztem egy hivatalos, nem blogos, hanem iskolás versenyre, amihez a Ti segítségetekre lenne szükségem. A felkészítő tanárom ajánlotta, hogy készítsek a munkámhoz egy blogot. Azon a blogon három, általam és a tanárnő által kitalált játékról olvashattok, melyeknek lényege, hogy a szlovákiai magyarok könnyebben tanuljanak szlovákul. Ha nem Szlovákián éltek, az se baj, csak annyit kérnék, hogy olvassátok el a rövid ismertetőt és szavazzatok az egyik játékra, talán ezen múlik a nyereségem :) (Természetesen a blog magyarul van írva) Persze ez a szívesség sem marad majd viszonzatlanul ;) Na de itt a link, előre is köszi, ha felnéztek :)

Nem is nagyon húznám tovább az időt, légysziiiiiiiiiiiiiiiiiiii komizzatok, ezzel tennétek boldoggá a napomat :D

Kellemes olvasást! :*

*Louis*

- Na jó, tisztázzuk a adolgokat - fordulok Jessica felé komolyan, mikor már a konyhában vagyunk. Remegve foglal helyet az egyik széken a bólintásom után, mindenhova néz, csak rám nem. Igazából tetszik a helyzet. Igen, nagyonis. Most az egyszer én irányítok, azt teszek, amit csak akarok, minden döntés az én kezemben van. Az egyetlen dolog, ami zavar, hogy fél tőlem. Igen. Retteg. És ezt gyűlölöm. Soha többet nem akarok rettegni és nem akarom azt se, hogy bárki is átélje ugyanazt a félelmet, amit én is. Felsóhajtok kicsit, a konyhapulthoz sétálok, az egyik tiszta pohárba öntök ásványvizet és leteszem elé, majd leülök vele szembe, az asztal másik oldalára.

- Előszöris: nem foglak se bántani, se megölni - mondom kedvesebb hangon, de csak annyira, hogy ne essen le rólam a kemény maszk. Csokibarna szemeiben könny csillog, mikor felnéz rám, ajkai megremegnek. Csak egy pillantást vet a pohár vízre, majd újra visszatekint rám. Felsóhajtok, hüvelyk és mutatóujjam közé veszem az orrnyergem és lecsukom a szemeim.

- Hány éves vagy? - kérdem hirtelen. Minden idegszálammal azért imádkozok, hogy legyen már nagykorú. Akkor talán nem lennék akkora bajban, ha lecsuknak majd.

- 20 - suttogja, mire megnyugodva  fújom ki a levegőt. Hál Istennek... Óriási kő esett most le a szívemről. Legalább nem "gyerek", csak sima "ember" rablásért fognak lecsukni. Meg persz jópár hajléktalan meggyilkolásáért. Szemtanú is van, aki bizonyára nem annyira hülye, hogy ne készítsen valamilyen felvételeket rólam. Ha mégse készítene, akkor lebasznám. Milyen kém már az, aki nem készít bizonyítékokat? Ugyan már, a szavaknak senki se hisz vizuális bizonyítékok nélkül. Na jó, igaz, talán én kattantam rá túlságosan a béna zsarus sorozatokra, mint az NCIS vagy a Kobra 11. De ez akkoris így van.

Azt hiszem, kezdek megőrülni.

Hiszem? 

Kezdek?

Hahahahahahahahaha.

- Mi... - kezd bele, de szava félbeszakad, mikor ránézek, valószínüleg eléggé furcsán, mert a barna kontaklencse egy - két óra hordás után nagyon bántja a szemeimet. Biccentek felé egyet, hogy folytassa csak nyugodtan. Vesz egy mély levegőt:

- El fog engedni valaha? - lassan, megfontoltan ejti ki a szavakat, de hangja megremegését nem tudja teljesen elrejteni. Felsóhajtok. Ezen rágódok én is, mióta csak elkaptam a konténereknél.

- Nem tudom - felelem őszintén.

- Kérem.. Nem fogom elárulni senkinek! A fényképeket is kitörlöm, itt helyben maga előtt..! - lenyúl és a zsebében kezd el kotorászni, amint előkerül, kikapom a kezéből a mobilt.

- Basszameg!!! - csúszik ki a számon. Erről teljesen elfeledkeztem. - Szóltál valakinek mióta elkaptalak?! - kérdem idegesen, mire teste ismét remegni kezd félelmében.

- Ne - nem..! Meg is nézheti.. - remegő ujjakkal feloldja a képernyőzárat, azonnal meg is jegyzem a mintát, majd bemegyek a hívásnaplóba és az üzenetekbe is. Megnyugodva fújom ki a levegőt, testem ellazul. Megnézem a fényképeit. Villanót nem használt, így nem nagyon látszik semmi, de azért az összeset kitörlöm a biztonság kedvéért. Ami viszont megragadja a figyelmemet, az a háttér. Én. Louis William Tomlinson. Ez a fénykép közvetlenül az elrablásunk előtt készült, nem is tudtam, hogy nyilvánosságra került ez a pohotshoot. Olyan régen volt. Akkor olyan boldog voltam. A képen még ott csillog a szememben az életboldogság, ami mára már teljesen eltűnt. De ami még ennél is rosszabb: ha Jessica jobban megnéz engem, könnyen felismerhet. Elvégre rengeteg punk edit készült rólunk. Ez nem jó, nagyon nem jó.

Hirtelen rázom meg a fejem és pillantok Jessicára, ki csodálkozva néz engem, valószínüleg már percek óta. Telefonját a zsebembe csúsztatom, a hűtőből előveszek egy üveg sört, amit lassan iszogatni kezdek. Szükségem van most egy kis nyugtatóra, hogy tisztán  bírjak gondolkozni.

- A szüleid? Mennyi ideig tart, amíg észreveszik, hogy eltűntél és elkezdenek keresni? - kérdem, kissé meglötyögtetve a folyadékot a zöldes árnyalatú üvegben. Mikor nem válaszol, tekintetem rá emelem. Fejét lehajtva ül, nyel egy nagyot, bizonyára, hogy visszafojtsa a könnyeit. Felvonom az egyik szemöldököm.

- Nincsenek szüleid? - válaszként csak megrázza a fejét, majd rekedten mondja a torkát folytogató gombóc miatt:

- Mind a ketten megvannak.

Felsóhajtok és újra meghúzom az üveget.

- Akkor válaszolj a kérdésemre! - fenekemmel a pultnak támaszkodok és úgy figyelem, ahogy egyre jobban kapkodja a levegőt, már szinte zihál. Szemet összeszorítja, arcát tenyereibe temeti.

- Könyörgök, ne öljön meg! - tör ki belőle hirtelen a zokogás, szívem összefacsarodik a látványra. Sosem bírtam nézni, hogy egy lány sír, főleg nem miattam. De most MUSZÁJ tartanom magam.

- Válaszolj már az istenit! - erőltetem hangomat, hogy fenyegetőnek hassak, de magam előtt látom, ahogy a fiúk röhögve fetrengenek a földön béna alakításom miatt. Viszont úgy látszik, ez Jessicának tökéletesen elég, ijedten ugrik meg, sírástól vörös szemeit rám emeli.

- Ap... Apám.... Rendőr...

*Jess*

Lélegzete elakad, szemei a háromszorosukra nőnek. Egy pillanattal később zihálva kezdi venni a levegőt, a sörösüveg nagyot csattanva törik szét a padlón. Két lépéssel előttem terem, erősen ránt fel, s nyakamnál fogva a falhoz szorít. Kezeimet kezeire kulcsolom, próbálom valahogy, bárhogy eltolni magamtól, de ezzel csak azt érem el, hogy még szorosabb a fogása.

- Az apád egy kibaszott zsaru?! - kiabálja arcomba dühösen, szemei vérben úsznak. Testem remegni kezd, ajkaim elnyílnak, tüdőm szúr.

Levegőt!

Levegőt!

Könyörgök!

Levegőt!

Levegőt könyörgök!

- K...ké...r...e..e.. - krákogom hang nélkül, szemeim lassan kezdenek fennakadni, de még mindig őt figyelem. Szemeiben hirtelen megcsillan valami. Arca elsápad, azonnal elengedi a nyakamat. Köhögve rogyok a földre, alig két levegővételre van időm, mielőtt teljesen elnyel a sötétség.

****

Pislogva nyitom ki a szemeimet, köhintek párat, légcsövem még mindig nagyon szúr. Remegve nyúlok a nyakamhoz, összerezzenek a fájdalomra, mikor megérintek egy pontot. Biztosan tele vagyok zúzódásokkal... Veszek egy mély levegőt és lassan felülök, körbenézek a sötét szobában.

Szívem azonnal hevesebben kezd verni, mikor az egyik fotelben összekuporodva megpillantom elrablómat, de gyorsan lecsitítom magam, mikor lárom: alszik. Gyorsan próbálom megnyugtatni magam, félek, hangos szívverésem felébreszti. Az ajtóra kapom a tekintetem, gyorsan odaszaladok és hangtalanul lenyomom a kilincset. Nem nyílik. Zárva.

Remegve fordulok vissza, észreveszek egy másik ajtót, ami résnyire nyitva van. Bekukkantok. Csak a fürdőszoba. És az onnan kivezető ajtó is zárva van. Felsóhajtok, a levegő remegve hagyja el az ajkaimat. A tükörbe pillantva meijedek saját magamtól. A nyakam... Tisztán kivehetőek az ujjainak a nyomai... Arcomat gyorsan megmosom egy kis hideg vízzel, majd hangtalanul visszamegyek a sötét szobába. Csak az ablakon jön csak be egy kis fény, az utcaia lámpáktól. Enyhén szólva sokkot kapok, mikor meglátok egy órát. Már hajnali három is elmúlt.

Mennyi ideig voltam eszméletlen?!

Újra körbenézek a szobában, hátha volt olyan hülye és előhagyott valamilyen kulcsokat, de az egyetlen, amit találok, az egy fura, fehér kis dobozka a fotel mellett a földön és egy darab papír az éjjeliszekrényen. Az ablakhoz állok és a halovány fényben olvasni kezdem:

"Az összes ajtó zárva van, kivéve a fürdőszobáé. Nyugodtan zuhanyozz le, ha szeretnél, tettem ki tiszta ruhát az egyik székre, vettem női sampont és trsfürdőt, meg fogkefét is. A telefonodat eltettem, ne is keresd, nincs ebben a szobában. Az asztalon van egy pohár víz és pár szendvics is. Ja, az ablak is zárva van, elektronikusan, a riasztó pedig be van kapcsolva, vagyis ha a kapcsoló nélkül nyitod ki, felébredek és elkaplak. Nem tudsz innen megszökni, nem akarok börtönbe kerülni. Nem foglak bántani, se megölni, de tényleg ne szökj el. Légyszi. Kérlek. Sajnálom nagyon az előbbit, nem volt szándékos, csak hirtelen kétségbeestem. Nem akartalak bántani. Sajnálom. W"

Eltart egy ideig, mire felfogom a leírt szavakat. Hozott nekem tiszta ruhát. Enni, inni. Bevásárolt nekem. KÉRI, hogy ne szökjek meg, nem parancsolja. Sajnálja, hogy majdnem megölt.

Ez nekem túl sok.

A pohár vízhez lépek, ami az asztalon áll, pont úgy, ahogy leírta. Vajon belekevert valamit? Így akar megölni, vagy csak kiütni? Inkább nem nyúlok hozzá, az úgy biztonságosabb. Visszamegyek a fürdőszobába. Tényleg ott vannak a száraz ruhák, és minden más is. Egy boxer és egy rövidujjú felső. Fogkefe, tusfűrd˝éo, sampon, még hajszárítót és törülközőket is tett ide. Sőt, hajgumit. Zoknit. Atyaúristen... Alsónemű.

Mégis meddig akar itt tartani engem?!

Eddigis tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a férfivel, valami hatalmas titka van, hogy Ő más. De mostmár teljesen biztos vagyok benne.

- Ne... - halk nyöszörgésre kapom fel a fejem, hirtelen még lélegezni is elfelejtek. Hangtalanul lépkedek ki a szobába, a férfire nézek, ki mg mindig magzatpózban alszik a fotelben. Teste viszont remeg, szemeit összeszorítja.

- Ta... Taylor... - nyöszörgi és forgolódni kezd, mintha rémálma lenne.

Nagyon, nagyon rossz rémálma.

Egy ideig habozok. Nem hagyhatom csak úgy szenvedni!

Gyorsan hozzászaladok, megimítom az arcát, kicsit meg is rázom.

- Ne! - kiáltja, szemehéjai hirtelen pattannak fel, lihegve ül fel, és rettegve néz körül a szobában, míg kék íríszei megállapodnak rajtam.

Napközben nem barnák voltak a szemei?

Várjunk..

Nem..

Az nem..

Nem lehet...

- Te... Te... Te?